Méz a karácsonyi asztalon: mézes ostya, mákos guba és mézeskalács 🎄

A római katolikus családokban december 24-én egész nap böjtöltek, a vacsora az esti harangszó után kezdődött. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint az ételek közül „első helyet kapott az ostya”, és sok helyen a vacsora mézes ostyával indult. Leggyakrabban mézzel, borssal és fokhagymával ették. Az Ipoly menti Pereszlényben 21 fogás került az asztalra, köztük ostya, méz és mákos guba; Vicsápapátiban a gazda szitában hozta be a mézet, a diót, az almát, és minden családtagnak egy ostyát.

1900 körül ezek az ételek – méz, fokhagyma, alma, dió, gyakran ostya – főként a Felföldön és a Dél-Alföldön kerültek együtt az asztalra. A református falvakban nem böjti vacsora volt szokás, hanem inkább bab, lencse vagy kolbászos káposztaleves.

Az ostyát sok helyen a kántortanító sütötte, és a gyerekek hordták szét a házakhoz. Erről az ostyahordásról már 1634-ből van feljegyzés a Gömör vármegyei Balogról; otthon a Palócföldön sütötték a legtovább, ahol malomkalácsnak vagy molnárkalácsnak hívták. Hogy miért épp méz? A néprajzi lexikon szerint úgy tartották: amilyen édes a méz, olyan boldog legyen, aki eszik belőle.

A mák és a méz a böjti ünnepek régi párosa. A mákos guba rokonait – a megsütött, majd leöntéssel puhított tésztaételeket – vidékenként másként hívták: az Alföldön guba, a Dunántúlon kőtt mácsik, Csíkban, Háromszéken és Moldvában lőnye, másutt bobajka, pupácska vagy doboska. A palócok karácsony böjtjén ferentőt ettek: vízbe áztatott kalácsrózsákat mákkal és mézzel.

A lőnyét egy 1695-ös kolozsvári szakácskönyv is leírja, mézes vízbe áztatott tésztaként, mákkal – a Székelyföldön ma is készítik karácsonykor. 1900 körül a méz a paraszti konyhában főleg ünnepi ízesítő volt, éppen a mákos ételekre és a főtt tésztára került. Ha kedvet kaptál, itt a mákos guba mézzel receptje.

A karácsonyfa a 19. század első felében jelent meg a magyar főúri és polgári otthonokban, a módosabb parasztcsaládoknál a század második felében. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum szerint a parasztházakban a 20. század közepéig az ehető díszek uralkodtak: mézeskalács, ostya, szaloncukor, habcsók és házi sütemény. A mézeskalácsok között ott volt a Jézuska, Mária, a bölcső, a szív, a csillag, a hold, a csizma, az angyal, a ló és a huszár – otthon sütötték, vagy a vásárban vették.

A szaloncukor a 19. század elején megjelent fondantból fejlődött ki, 1900 körül kezdték gyárban készíteni. Nem kiszorította a mézeskalácsot a fáról, hanem melléje került. A mézeskalács történetéről ebben az írásunkban olvashatsz; a sütéshez itt a puha mézeskalács, a mézes puszedli és a mézeskalács házikó receptje.

A Magyar Katolikus Lexikon szerint az Alföldön volt, ahol adventben, a hajnali rorátéra hívó harangszókor mézet ettek, „hogy édes legyen a nyelv, amikor Máriát köszönti”. Újévkor is szokás volt mézet enni: úgy tartották, ez hozza el a következő év szerencséjét.

Karácsony napján néhol „mézszüretet” tartottak: a gazda egy kóstolónyi mézet küldött a barátainak, akik a tányért búzával megtöltve küldték vissza.

A méhészek karácsonyhoz sok hiedelmet is fűztek. Zalában úgy tartották, ha a méhész karácsony éjjel mogyorópálcát visz a templomba, és hazaérve annyiszor koppant vele a kaptárra, ahány rajt szeretne, annyi raja lesz. Másutt az éjféli misére vitt búzából tettek néhány szemet a kaptár röpnyílásába, vagy a szentesti vacsora morzsáját szórták a méhek közé.

Néhány ötlet, ha idén ti is mézzel ünnepelnétek: