Méhser: a méz szavunk és a világ egyik legrégebbi italának története 🏺

A méz szavunk a finnugor korig nyúlik vissza. A Nyelvtudományi Intézet uráli etimológiai adatbázisa szerint az alapszó egyszerre jelentett mézet és mézből erjesztett italt. Rokona a finn és az észt mesi – a finnben ma már nektárt jelent. A szó még korábban indoeurópai nyelvből került át: ugyanebből a tőből ered a szanszkrit madhu (édes ital, mézbor, méz), az orosz mjod (méz), az angol mead (méhser) és a görög methy, amely bort jelent.

A méh szavunk nem ugyanebből a tőből való: az egy másik, szintén nagyon régi átvétel, a szanszkrit makszá (méh) rokona. A viasz szláv jövevényszó, régi alakja viaszk volt. A méhser második fele, a ser – a sör régebbi változata – vitatott eredetű vándorszó. Szép párhuzam, hogy az udmurt nyelvben is van hasonló összetétel: a mu-sur szó szerint mézsört jelent.

A kínai Csiahu (Jiahu) neolitikus falu cserépedényeiben egy rizsből, mézből és gyümölcsből erjesztett ital nyomait mutatták ki a Kr. e. 7. évezredből. Ez az ember legkorábbi ismert erjesztett italai közé tartozik – nem tiszta méhser volt, hanem vegyes ital, de a méz már benne volt.

Európában is sok a lelet. A dániai egtvedi lány sírjában, mintegy 3300 évvel ezelőtt, egy nyírfakéreg-vödörben mézzel édesített, sörszerű ital maradványa volt. A németországi hochdorfi kelta fejedelmi sírban, Kr. e. 530 körül, a nagyjából 500 literes bronzüstöt a temetéskor méhserrel töltötték meg.

Priszkosz rétor 448-ban egy bizánci követség tagjaként járt Attila udvarában. Leírta, hogy a falvakban búza helyett kölest, bor helyett pedig egy italt kaptak, amelyet a helybeliek medosnak neveztek; a kíséretük árpából készült italt kapott, amelyet kamosnak hívtak. A kutatók – köztük Németh Gyula – a medost méhsernek, a kamost árpasörnek értelmezik. Hogy a medos szó milyen nyelvből való, arról ma is vita van.

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a méhsert vízzel hígított mézből főzték, szerecsendióval, korianderrel, néha komlóval fűszerezték, majd erjesztették. A középkori Magyarországon nagyon kedvelt ital volt, a jobbágyok földesúrnak járó szolgáltatásai között is szerepelt, és a kutatók szerint a német telepesekkel terjedt el.

Készítői között ott voltak a mézeskalácsosok is: a lépesen vásárolt mézből gyertyát, mézeskalácsot és méhsert is készítettek, és vásárokon, búcsúkon árulták. Céheik a 17. század elején alakultak – a mézeskalács történetéről a mézes sütés-főzésről szóló írásunkban olvashatsz. A méhser népszerűsége a 18–19. században fokozatosan csökkent, míg végül már nem készítették; a 19. század eleji szakácskönyvek még leírták az otthoni főzését.

Lengyelországban a méhser – lengyelül miód pitny, vagyis „ivásra való méz” – ma is élő hagyomány. Négy fajtája 2008 óta az Európai Unióban hagyományos különleges termékként védett, a méz és a víz aránya szerint: a półtorak (1 rész méz, fél rész víz), a dwójniak (1:1), a trójniak (1:2) és a czwórniak (1:3).

Jogilag nem. Az uniós szabály szerint bor csak friss szőlőből vagy szőlőmustból erjesztett ital lehet. A méhser a vámtarifában az „egyéb erjesztett italok” között szerepel, az almabor, a körtebor és a szaké mellett. A mézbor tehát köznapi név, nem hivatalos borkategória.

Gyakran olvasni, hogy a mézeshetek onnan kapta a nevét, hogy régen az ifjú pár egy hónapig méhsert ivott az esküvő után. Ennek nincs megbízható forrása. Az angol honeymoon szó az 1540-es évek óta ismert, és az etimológiai szótárak szerint arra utal, hogy a házasság első, édes időszaka úgy fogy, mint a hold.

A méz viszont valóban része volt a lakodalmi szokásoknak: a Magyar Néprajzi Lexikon szerint az ifjú pár mézet kóstolt, „hogy olyan édes legyen az életük”.